#12 Egyszer fent…

Hetente kaptam az ajándékokat. 

Folyamatosan a webshopok kinálatát nézegette. Kétnaponta vásárolta a fölösleges akciós kacatokat. Csak mert olcsó volt, vagy épp leárazott. Igénytől, stílustól, minőségtől függetlenül. 

Tudtam, hogy ha valamelyik csomagküldő szolgálattól jön értesítés, akkor ő küldött nekem megint valami meglepetést. Leggyakrabban ékszereket. De kaptam könyvet, ruhát, lakásdekorációt is. Közös időt kevésbé. 

Főleg azokat a napokat, hétvégéket viseltem nehezen, amikor úgy éreztem, épp félrerakott. Köszönöm, jól vagyok egyedül. De az előző hónapok alatt könnyű volt hozzászokni a folyamatos figyelemhez és üzenetekhez. Viszont voltak napok, hétvégék, amikor nem írt, nem hívott. Olyankor én írtam egy rövid üzenetet, de sokszor csak másnap jött egy röpke válasz. Ha egyáltalán elolvasta. 

A bizalmam akkor kezdett meginogni, amikor láttam, hogy megnézte ugyan, de nem válaszolt. Majd kesőbb ridegen közölte, hogy az üzenetemet meg sem kapta, mert ahol épp ő volt, ott nem volt térerő.  

Ha én hívtam, rendszerint fel sem vette többszöri próbálkozásra sem. Gyakran vissza sem hívott. De megnyugtattam magam, biztosan nagyon elfoglalt.  

Az eltűnéseit ritkán volt merszem felhozni. Ha pedig mégis megtettem egy-egy óvatos félmondattal, jött a támadás, hogy érzelgős vagyok és sértődékeny. Majd azonnal a már jól ismert magyarázkodás. Leggyakrabban az, hogy megint migrénje volt, és a sötét szobában vészelte át az elmúlt napokat. Olyankor átéreztem a fájdalmát, és próbáltam neki tanácsokkal segíteni. Közben a saját lelki csatáimat vívtam, hogy miért vagyok ennyire önző, ezt is csak túlreagálom, miközben ő napokig küzdött a kínzó fájdalommal. Észre sem vettem, hogy megint csak az ő érzéseire és problémájára terelődött a beszélgetésünk. 

Aztán mintha kicserélték volna, megint az a kedves, figyelmes, szeretetre méltó srác volt, akit mindig nagyon bele akartam látni.

Fel sem tűnt, hogy újra az érzelmi hullámvasút emelkedő szakaszába kerültem.