#3 Helló, idegen!

Már az első mondat is kedves, közvetlen. Benne semmi nyoma a kételynek, hogy azóta minden megváltozott. Mi sem vagyunk már ugyanazok. Idomultunk a világ dolgaihoz. Talán még fejlődtünk is kicsit. Ki erre, ki arra. Egy biztos: nem sok minden maradt meg régi önmagunkból. A valamikori érzések felülíródtak, a tapasztalatok megkeményítettek. Csak a döntéseink súlya húzott mindkettőnket lefelé.

Záporoztak a kérdések. Én mit és hol? Kivel és mikor? Hány? Vagy egy sem? Kivel igen? És miért nem?   

Nála feleség volt, de már nincs. Egy ideje barátnő sem. Van viszont sok munka és kevés szabadidő. Mert ő fontos. Életeket mentő Szuperhős. Nélküle soha semmi sem. Egyébként meg azok a régi szép idők, amikor még ő, meg én. Meg én, meg ő.

Tetszett a határozottság. Bizsergető volt a figyelem. Könnycsalogató a nosztalgiázás.  

Egy fotó tört utat magának a virtuális téren át. Ő alig változott valamit. Ugyanaz a sármos arc, talán csak kissé karakteresebb. Mai kép? Pár napos, jött a válasz.

Az előző hónapok megpróbáltatásai után már-már kezdtem azt érezni, hogy élek. Hogy mégis van, aki nekem szeretné elmondani, aki velem szeretné megosztani. Melengető zsibbadás.    

Pedig a következő hónapok történéseit meghatározó kérdés még csak akkor sejlett fel a merülőfélben lévő mobilom képernyőjén. Röpke 30 perccel az első szavak után. Eljössz velem síelni? 

Persze, miért ne mennék?! Hisz` ismerlek.

Ismerlek?