#5 Boldogtalan szülinap
Az akkor köztünk lévő nagy földrajzi távolság nem tette lehetővé, hogy a síelés előtt még találkozzunk. Ezért a kapcsolatunk az üzenetekre és telefonhívásokra korlátozódott.
Aznap reggel nem jött sem üzenet, sem telefonhívás.
A születésnapja volt, ezért mindenképp beszélni szerettem volna vele. Már előző este azzal a jóleső érzéssel bújtam ágyba, hogy ébredés után felhívom. Nem sok esélyét láttam ugyan, hogy még reggel elérem, mert a Szuperhősök korán kelnek, és munkájuk nem engedi a vég nélküli, de legfőképp spontán telefonokat napközben.
Addig a napig minden beszélgetésnél pillangók repkedtek a gyomromban, de aznap az esélytelenek nyugalmával nyomtam meg a hívás gombot a telefonom kijelzőjén. Meg is lepődtem, amikor a második csengés után felvette. Morcos hangon szólt bele. Nem értettem, minek vagy kinek szól ez a komor, borongós hangulat, miközben az életet kellene ünnepelnie.
Én, mint aki ebből mit sem vesz észre, énekelni kezdtem. Happy birthday to you! Egy halk morgás volt a válasz, miközben nem titkolt célom volt, hogy az operaházi előadásnak nem mondható produkcióval mosolyt csaljak az arcára.
De ez a reakció letaglózott.
Mi a baj?
Semmi, csak utálom a születésnapomat. Be sem mentem dolgzni, nehogy bárkinek eszébe jusson gratulálnia.
De tényleg ennyire? A jókedv elszállt, a sajnálkozó szomorúság maradt.
Hát akkor, boldogtalan születésnapot!
