#1 Húsz évvel korábban

Egyetmista volt. Egyetemista voltam. Én fél lábbal egy másik városban. Akkor már együtt jártunk pár hónapja. Azt éreztem, hogy én vagyok a királynő az életében. A tenyerén hordozott.

Egyik este épp a belváros felé tartottunk, amikor a metromegállóban egy illuminált állapotban lévő városlakó meglehetősen bizonytalan léptekkel elhaladt mellettünk. Látszott rajta, hogy nincs különösebben kötekedő hangulatban, mégis a még megmaradt két foga közt odasziszegett egy ‘Szép vagy, cica!’ megjegyzést. A következő pillanatban csak annyit láttam, hogy életem szerelme nekiront, megragadja a gallérjánál fogva, és teljes erejéből rázza a szerencsétlent, aki egyébként is alig állt a lábán. Közben torka szakadtából üvölt rá, hogy mit képzel magáról, és hagyjon bennünket békén. Miután a döbbenettől felocsúdtam, rángatni kezdtem, hogy azonnal hagyja abba, hiszen nem bántott senkit. Nem sok kellett hozzá, hogy a sínekre lökje szegény nyomorultat.

Még hosszú napokkal később is eszembe jutott ez a jelenet. Akkor kellett volna felhúzni a nyúlcipőt. Rohanni, vissza se nézni.