#8 Harmadik nap

A reggelinél történteket soha nem említettem neki, mert a hét további részében megint nagyon kedves és figyelmes volt. Biztos voltam benne, hogy csak én reagalom túl, csak én vagyok túlságosan érzékeny. Hiszen ő figyelmes és elragadó.

A harmadik nap estéjén mondta ki először. Vacsora előtt az ő hotelszobájában ültünk a barátaival, iszogattunk éppen. Közös emlékek és sztorik váltották egymást a múltból, néha már visításba torkolló nevetéssel fűszerezve. Éreztem, hogy engem néz. Ránéztem. Akkor mondta ki először: szeretlek! 

Az egyik este vacsora után szánkozni indultunk. A pálya felső szakaszán lévő menedékház bárjában még megkóstoltuk a hely specialitását, ami kellően felmelegített a téli fagyban. Aztán irány a lejtő, a több kilométer hosszú, kivilágított szánkópálya. Neki és nekem közös szánkónk volt. Melengette a szívemet, hogy még erre a kis időre sem szeretett volna távol tudni magátol. Meglehetősen jó hangulatban siklottunk a szerpentinen lefelé. Bár többször felborultunk, mindig hosszú percekig tartó nevetőgörcsbe fulladt az újabb és újabb próbálkozás. Igazi giccses kép: alig kivilágított lejtőn, térdig érő hóban, csillagos ég alatti jelenet. Bármelyik alacsony költségvetésű romantikus film rendezője megirigyelte volna. A hazafelé sétáról nem is beszélve. Karácsonyi díszben pompázó alpesi kisváros a szikrázó hóval borított hegyek között. Tiszta, csillagos ég, fehér, havas utcák és házak, karácsonyfák és fényfüzérek. Mi szótlanul, egymást átölelve andalogtunk a szálloda felé a természet által tökéletesre épített díszletek között.

Azt éreztem, hogy húsz év csatangolás után hazataláltam. Hosszú idő után először voltam határtalanul boldog.