#9 Varázslat

A pár nappal későbbi hazautazáskor nagyon néhez volt az elválás. Megígérte, mindent megtesz azért, hogy a karácsonyt vagy a szilvesztert együtt tölthessük. Két város, két ország. Szuperhős munkahely, felelős beosztás. Elfogadtam, hogy a helyzetünk közel sem ideális. Még csak nem is egyszerű. De most ez van, majd változik.

Ezzel együtt úgy éreztem, folyton velem van. Naponta hívott. Vagy úton a munkahelyére, vagy éppen hazafelé. Napközben pedig kedves üzenetekkel emlékeztetett arra, hogy nagy ajándék az, ami most velünk történik. Így is éltem meg.

Végül csak január 1-én tudott hozzám utazni. Álltam a reptéren, remegve vártam, hogy kinyíljon a terminál ajtaja. A percek csak vánszorogtak, mégis volt bennük valami varázslat. Türelmetlen, mégis örömteli várakozás. Ez a csodálatos érzes egy életre beleégett a lelkembe. Mint ahogy az is, amikor a megérkezésekor egy hosszú és szoros ölelésben szakadt ki mindkettőnkből az elmúlt 2 hét kegyetlen várakozása.

A következő napok a régi helyek és barátok felkutatásával teltek. Szerette volna felidézni az egyetemi éveket, találkozni a régi haverokkal. Akkor még nem tűnt fel, hogy sok időt nem is töltünk kettesben. Ha mégis, az sem a mély, egymás lelkébe lemerülő beszélgetésekről szólt. Csak felszínes csacsogások, legfőképp a helyzet vagy mások szidása volt terítéken. Pedig a meghittségre nagyon ki voltam éhezve. De valahogy nem sikerül megteremtenem a megfelelő körülményt ehhez. Mindig mentünk valahova, mindig voltunk valakinél.

Közben tervezgettük az elkövetkező hónapokat, hogy mi mindent mutat majd meg nekem, hova megyünk majd el együtt.

Megbeszéltük azt is, hogy január végén nála töltöm a szülinapomat.