#6 Úton egy kép felé
A síelést nagyon vártuk. Mindkettőnkben volt egy kép a másikról sok évvel korábbról, amit az előző hetek telefonbeszélgetései még fényesebbé tettek. Sokszor vettem elő azt a friss fotót is róla, amit pár héttel azelőtt küldöt. A kép szerint szinte semmit sem változott az évek alatt, és ez régi emlékeket idézett föl bennem.
Ő már pénteken elindult, hogy másnap már élvezhesse a napsütötte sípályákat. Én csak szombaton indultam útnak, de kora reggel már üzenetekkel bombázott, hogy ne húzzam az időt, mert már nagyon szeretne látni.
Felvillanyozott, hogy ennyire vár rám. Lesz egy teljes hetünk együtt. Bár a nosztalgia és a kiváncsiság sokkal erősebb volt bennem, mint az igény egy új kapcsolatra. De éreztem, hogy ez azért már több, mint ártatlan érdeklődés egy majdnem ismeretlen iránt. Főleg az ő részéről.
Nagyon élveztem az autózás minden pillanatát, még ha hosszú is volt az út Tirolig. Az utolsó kilométereken kedves, de egyre türelmetlenebb üzenetekkel kísért végig. Már a szálloda halljában vár rám, látja majd, amikor megérkezem és leparkolok a hotel előtt. Az út havas, reméli, hogy nem akadok el, mert segíteni nem tud. Megivott egy pohár sört. Csak jöjjek már.
Pár perccel később megérkeztem. Leállítottam az autó motorját, és vártam pár pillanatot. A szívem hevesen zakatolt. Éreztem, hogy most valami olyan dolog kezdődik, ami sokáig meghatározza az életemet. Vagy talán örökre. Hálát adtam a sorsnak, hogy újra küldött valakit, aki ennyire vár rám, akit ennyire várok, akinek ismét fontos vagyok. Meg akartam élni a pillanatot, még ha valahol mélyen tudtam is, hogy nem voltam felkészülve egy újabb kapcsolatra.
És akkor kinyílt a szálloda ajtaja, és megjelent a lépcső tetején. Csak a mozdulatairól ismertem fel, ami valóban semmit nem változott a húsz év alatt. De a ‘friss’ fotó, amit pár héttel azelőtt küldött, szinte egyáltalán nem hasnlított arra az emberre, aki ott állt, aki engem annyira várt.
